A magyar politikában furcsa hagyományok vannak. Számomra a legérdekesebb a zsarolás, illetve pontosabban a kész helyzet elé való állítás nevű nem túl kellemes húzás. Kétség nem fér hozzá, hogy a maga nemében zseniális, hiszen egyetlen lépéssel politikai zsákutcába lehet szorítani egy adott szereplőt, amelyből csak bizonyos színvallások, illetve döntések után távozhat, de csak bizonyos úton. Így kiszámíthatóvá válik viselkedése és át lehet venni tőle a kezdeményező szerepet miközben különböző dilemmák feloldásán dolgozik.

Azok a szereplők, akiket ilyen helyzetbe kényszerítenek, nem csak a zsarolási helyzetet létrehozó személyével találják szemben magukat, hanem az őket feltétlenül és vakon követő, szeszélyes híveikkel is. Ilyen esetekben mindegy, hogy ki a szemben álló fél, az őt elvakultan követő tömeg sokkal veszélyesebb. Éppen ezért szükséges Magyarországon a politikai fanatizmus leépítése, méghozzá észérvekkel. Ez a megközelítés független a mindenkori politikai oldalaktól.

Teljesen mindegy, hogy a fanatizált sokaság mekkora, és az is, hogy konzervatív, liberális, szociáldemokrata, vagy más nézeteket vall. A sokaság természete ugyanis nem változik: nem érdeklik az észérvek, és nem tud elfogadni más álláspontot, mint amelyet a "vezetője" képvisel. Nem hajlandó elviselni semmilyen megállapítást, amely a világlátásával szemben kritikus, vagy vezetője tetteit mérlegeli. Nem érdekli az sem, ha egy éppen épülő dolgot rombol le fanatizmusával, mert nem is feltétlenül látja a saját szemellenzőjétől.

Gulyás Mártont felpofozzák egy DK-s demonstráción

Meg kell tanulni a vitakultúrát, és el kell fogadni az egyet nem értés tényét. Nem szükségszerű, hogy bármiben is egyetértsek vitapartneremmel, az azonban nem korrekt, hogy a vita lezárását követően a fejére mászok és a fülébe ordítom, hogy márpedig sárgára fested a házad! A politikai vitakultúra hiánya az egyik fő gátja az előrelépésnek. Ebben a tekintetben pedig nem számít, hogy melyik oldal fanatizmusáról van szó, a fanatizmus maga a gond. A túlbuzgóság esetenként még károsabb lehet, mint csendben maradni.

Akárhányszor látható a végletekig eltúlzott politikai fanatizmus, egy mondat jut eszembe;

Nehéz megtanulni, hogy mikor kell és lehet beszélni, de sokkal nehezebb azt megtanulni, hogy mikor kell csendben maradni.

Ameddig a magyar társadalom politikailag legaktívabb rétege nem képes ezt a mondatot a magáévá tenni, addig minden kezdeményezés (akármilyen jó is) ellenszélben fog megpróbálni kibontakozni, pedig ez nem szükségszerű. És nem is normális.

Nemes Balázs